A női princípiumok körüli hisztériáról, avagy ne bántsátok az antifeminista nőket

Tudom, tudom, nem mostani a téma, már majdnem hetek teltek el a nagy port kavaró nyilatkozatok óta. De valahogy úgy van ez, hogy amin nem gondolkodom egy ideig, arról végül is összeáll a fejemben valami olyan kiforrott vélemény, ami aztán lejegyzést vagy bejegyzést követel.

Nyilván csak egy szeletét láttam-olvastam a véleményeknek, de ahhoz azért eleget, hogy meg tudjam fogalmazni a saját álláspontomat.

Néhány hónapja a kedvelői között vagyok egy facebook-os oldalnak, mely antifeminista nőket tömörít, és időnként feldob egy-egy aktuális témát, amiből többnyire értelmes eszmecserék születnek.

Ennek a bejegyzésnek a megszületése, meg egyáltalán az oldal létezése felveti a kérdést, hogy mit is jelent ma antifeminista nőnek lenni.
Szerintem és gondolom, az oldal szerint is a feminizmus első hullámainak kivívott jogait nem megtagadva szembefordulni a mai szélsőséges feminizmus szellemi termékeivel. Vagyis az a lényeg, hogy egyenjogúságból ne csapjunk át a férfinem eltaposásába, mert az ugyanúgy rossz, mint a nőkkel vagy bármilyen társadalmi csoporttal szembeni hátrányos megkülönböztetés. Márpedig bármennyire is szörnyű kimondani, ma sajnos egy fehér európai heteroszexuális aktív korú férfi élvezi a legkevesebb előnyt a társadalomban. Mert, hogy támogatjuk a kisebbségeket, a nőket, a gyerekeket, úgy-ahogy az időseket, ezerrel mindenkit, aki nem heteroszexuális illetve a nemi identitása nem konvencionális. És éppen azokat, akik a legtöbb terhet viselik, akik a legtöbbet dolgoznak, akik fizikai és szellemi javaink többségét állítják elő, magyarán a társadalom egyik legértékesebb csoportját képezik, megvádoljuk azzal, hogy többet keresnek nálunk, lenézzük és megalázzuk őket. Na, ez ellen tiltakozom, sok nőtársammal együtt. 

Visszakanyarodva a hisztériát kavart nyilatkozatokra. Az általam említett antifeminista oldal kinyilvánította határozott nem-egyetértését az ellen a kijelentés ellen, hogy a nők egyetlen, legszebb és legfontosabb feladata tartozni egy férfihoz és gyerekeket szülni neki. Az oldal írói szerint egy nőnek ma már joga van erről dönteni, és ne egy férfi mondja meg, mi is a nők dolga a világban. Merésznek bizonyult az oldal állásfoglalása, hisz sokan emiatt visszavonták a kedvelésüket és élesen kinyilvánították a véleményüket, miszerint nem ezt várták egy antifeminista társaságtól.

A feminizmus első hulláma, amivel egyetértünk, mert emberhez méltó jogokat adott nekünk pont arról szól, hogy egy nő eldönthesse, hogy mit tesz életének fő feladatává: a gyerekszülést és gyereknevelést és a férje támogatását, a hivatásában való kiteljesedést, vagy összeegyezteti a kettőt. Ettől a jogunktól ma se fosszon meg senki, tehát még az antifeministák is joggal tiltakoznak. Hiszen egy nő tevékenysége akkor is értékes, ha utódokat nevel, de akkor is, ha hivatásának gyakorlásával tesz jobbá egy kis szeletet a világból. 

Szóval, mire is volt ez a nagy cirkusz?

Szélsőségek társadalma

Ha van olyan, aki elfogulatlanul, karba tett kézzel tudja szemlélni a társadalom változásait, az biztosan nem esik döbbenetből döbbenetbe, ahogy sokszor mi, akik benne élünk. Kapkodjuk a fejünket hol erre, hol arra, miközben teljesen logikus az, hogy egy szélsőség után valamennyivel kifejlődik a másik véglet.

A soványság egészséges, de abban is mind egyetértünk, hogy az anorexiás modellek nem az egészségbe halnak bele. És nem követendő példák. Ezen a témán már csámcsogtunk eleget évekkel ezelőtt, aztán megjelentek a különböző ducilányos csoportok, oldalak, fórumok. Hurrá! Ennek személy szerint örültem, mert olvashattam olyan sorstársak történeteit, akik hozzám hasonló problémákkal küzdenek és nem fogadják el, hogy a társadalom csúnyának bélyegzi őket. Sokan mások is lelkesedtek a témáért, és mára ott tartunk, hogy önjelölt duci stílustanácsadók és duciimádók minden egyes kövér nőt istennőnek állítanak be. Ha duci, akkor szép. Akkor is, ha előnytelenül öltözik, elhanyagolt és ápolatlan. Értsük már meg! Szép és kész! [Hogy fejezzem ki írásban az iróniát?] Erre persze fellázadtak a nagyon tudatosok, akik szerint ha valaki nem kisportolt, netán túlsúlya van, az már igénytelen, és semmiképp nem tekinthető szépnek és ássa el magát, punktum. Erre a káoszra a legjobbnak tűnő kompromisszumos megoldás azt mondani, hogy MINDENKI gyönyörű, úgy, ahogy van. Aki sovány, azért, aki kövér, azért. Csakhogy ezen a ponton már senki, de senki nem tudja, mit jelent az, hogy szép, és egyáltalán, mire volt jó ez a huzavona.

A szélsőségekre egy másik remek példa a hajdan ugyan valóban elnyomott, de mára piedesztálra emelkedett NŐ, a társadalom most felfedezett csúcsa, a teremtés újdonsült koronája, avagy az evolúció csúcsteljesítménye (kinek mi), aki még mindig vadul, sőt egyre vadabbul küzd az egyenjogúságért, miközben fel sem tűnik neki, hogy amiért küzd, azt már régen kivívták. A 21. században vagyunk, ahol egy férfit minden alaposabb ok nélkül kikiálthatnak erőszakolónak, ahol feministának lenni nem csupán trendi, sokkal inkább elvárás, ahol olyan képzelt ellenségekkel kell megküzdeni a civilizált Európában, mint a nők alacsonyabb fizetése és a nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés. Biztosan történik még ilyen a világban. De az nem fair, hogy az egyenjogúság nevében eltiporjuk a másik nemet. Nem-nem...

Népszerűtlen leszek a konklúzióval. Azt gondolom, ha valaki hisz abban, hogy megteremtették, hogy okkal, szándékkal és céllal, hogy szeretetből életre hívta valaki, akkor sokadrangú kérdéssé válik, hogy mennyire kövér vagy sovány, vagy mennyire van elnyomva. A visszavágás vagy bosszú a másképp gondolkodókkal szemben, ezzel egy újabb szélsőség megteremtése pedig teljesen értelmetlen.

Ezek a gondolatok nagyjából előrevetítik azokat a felvetéseket, amikről szándékom szerint szólni fog a blogom.